Ritkán megyek emberek közé szomorú vagyok néha egészen szememre húzom a kalapom
esztendők homokot csikorognak a fogaim között
ki kergeti szét alólam egyszer az összekígyózott utakat
a pusztulás fekete angyalai keringnek a városok felett Read More
A szeretettel nem tudok mit kezdeni –
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit majd én véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél.
Irassák rám a házukat, és haljanak meg.
- Petri György: Horatiusnak rossz napja van
A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak,
sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában;
a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom. (tovább…)
- Orbán Ottó: A közös nyelv
látod, hogy mélyül köztünk a
tudodmi, és nem lehet megtörni
finoman vagy szépen.
ma nagy itt a tömeg, de
mégis félek, hogy elfutsz,
és te is félsz, pedig szinte
egyszerre mozdulunk, csak
egy félmosoly a spion.
(nevetsz; tudod, hogy már értem.)
(tovább…)
Az ötvenéves Weöres Sándornak
tiszta az ünnepi tisztás
kard hegye éles a hold
fákon lóg a sötétség
kör közepében a tűz
*
zene zúg zene bőg / tűz ég puha tűz
vad zene zúg bőg / dob – – –
dob – – – / dob dob dob zene
dob – – – / kürt szól duda szól
síp szól duda szól / duda szól kürt szól
síp szól húr peng / bong zsong buja hang
bőgő zene búg / tűz ég puha tűz
harsona harsog / dob pergésben
ének kórus / zeng – – –
üst-dob kong bong / peng – – –
kong peng bong zsong / cseng – – –
síp szava siklik / s tűz ég fű közt
dob szó kürt szó / szík szál égig a
rozsdás égig / föl csak csíkban a
füst – – – / dob dob dob zene
üsd – – duda / dob dob dob duda
dob duda dob duda / üsd – – –
Most fölfújom a mellem és kiengedem a hangom
zengjen
sokszor megtettem eddig is már
az irástudók most whitmani és kassáki pózról beszélnek majd
s nem lesz igazuk
jótüdejü epikus ez a kettő
de mindent otthágy a helyén
én pedig ha éhes vagyok csillagot vacsorálok és az asszo-
nyom hajára is lehozom ha kell hogy szebb legyen tőle és
hogyha fázik az éggel takarom s holdat lehellek a szeme
fölé
igen ezek a képek rekvizítumok régi verseimből
vállalom őket
néhány dolgot szeretnék elmondani most csak magam-
ról és az emberekről
akikkel együtt élek
elmodani hogy boldog ember vagyok én és keserű lá-
zadó is a nincstelenekhez tartozom de asszonyom van
szőke
kékszemű
akivel házasra költözöm holnap vagy holnapután
költő vagyok de a kenyeret és az asszonyt hirdetem
ha eljöttök velem
megőszült fákat mutatok néktek hogy lássatok és kam-
mogó hegyeket akik letérgyepelnek
tudom
semmi sincsen jól úgy ahogy van
de boldog vagyok mert harcolok hogy jól legyen minden
és a harc lombját egyszer megsüti a napfény
ebben hiszek
az asszony harcol velem együtt és így vagyunk
száz karral szeretném megölelni de két karral is ma-
gamba ölelem
nézzétek
egyszerre zeng a testünk és egyszerre pihen el ha lép-
csőn jár egyszerre lép velem és egyszerre szusszan
tanítsátok magatokhoz az asszonyokat mert
ők a ti igazságotok és ők a ti címeretek.
másfél csipet instant kávé
elméd a voláné lelked a mávé
tested uralja befalja
széjjelcsócsálja a békávé
életbenragadásod esélyes
harsogó sorsjárat a letéteményes
fáradt léptek ménese dobban
a tétova kvantumhabban
csokoládé-illata lépdel
ezt tépd el
fonalak
lepedő
telehímzett minta
még belerobban a tinta
körbezuhan ma az összes hinta
százezer év tovatűnik
foszlik a bűn amit iktatsz
kocka a firka de oszlik
négyzetrácsos az irka
megszűnt a papírral
nem kezeled csók-írral
nektárral
csak bekened fraktálpírral
ennyi
mennyi is
ami vagy csak a vágy
szenilis mókás
ez a túlfércelt semmi
ez a kor csak a gyermekeké
tépd el
konokon kémlel
telebéleli széllel
a pályák udvarait
vétel
ugyanitt ont
józsefattilát s villont
macskalemancsolta
cuki képzavaros mocskot
minden rokonod testvéred
az éjjel
szanaszéjjel
suttog az ész
és nem marad más csak a félsz
de remélsz
de a lábadozó
és csukladozó asztmás lét
nem egész és mint aki másét
éled ravatalrazuhanva
sajátod
lassuvonatszerü képként
éled az alkony
a réten a tét
a virág meg a mákony
eszelős légkalapács töri szét
csak a füst ez az ukrán import
elegyít levegőt és kender-hímport
a hiányod eladtad
ezért
bordád csattan
sziveden a vért
hiánya hasítja velőd
érzel
szereted őt
hiánya bogoz húsodhoz százezer ért
hiánnyal temeted őt és magadat
az örök temetőt
hiányból teremted
mindennapi teremtőd
felmarkolsz minden kínt mint bért
zsebrerakott kezeid beleszignózzák
ma a vért
belenyugvás van
csak a múlt kísért
telesírt szemeid koszorúzzák
rózsaszinű lencsék
csak a játékállást mentsék
csak a gémet
a napot satgannal lövöd
mint aki unja e kémet
lökötten csusszan rád
az örök szürke pulóver
tudod
nincs az a gém ami óver
ha figyelnek rád mosolyogjál
arcod fürdesd hajnallila fénybe
a kavargó tér s az idő televénye
adja a tudtodra amit érzel
nem a vége
hanem szent mint minden csepp ha kivérzel
cementje a megnyugovásnak
óhaja vagy te az ellentétnek
óhaja vagy te a másnak
óhaja vagy te a létnek
és tagadója az elmúlásnak
(eredet)
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,
mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.
Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:
fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.
Jövünk, jövünk, a dob pereg, te-ronda-ronda-ronda-rom!
Jövünk, jövünk, a lég remeg, te-rúna-rúna-rúna-rom!
Vasudvard vár! Vasudvard bár ős sziklafal és kő és zár
Vasudvard bár rideg, szilárd, csak puszta kő és csont-kopár
Megyünk, megyünk, itt jő a had, a fal reped, a zár hasad
A láng lobog, vad tűz ropog, kohó hörög, a láb dobog.
Fuss homály, ma reng a föld, jövünk, jövünk, a dob pereg
Vasudvard, jő a végzeted,
A végzeted, a végzeted!
Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
(tovább…)