Ritkán megyek emberek közé szomorú vagyok néha egészen szememre húzom a kalapom
esztendők homokot csikorognak a fogaim között
ki kergeti szét alólam egyszer az összekígyózott utakat
a pusztulás fekete angyalai keringnek a városok felett
itt becsukódtak a kapuk a hidak ájultan leszakadtak
esténként felgyújtottam magamban a szegénység kristályait
csak ülök a sárgaréz hold alatt úgy érzem nincs senki a világosságban akit meleg
tenyeremmel megsimogathatnék
valaki fölszedte mögöttem a síneket most egyedül vagyok az új dolgok kezdeténél
de mégis azt mondom íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok
én vagyok az elveszett fűzfasíp és a mezítelen állatszelídítő is én vagyok
csak akarnom kellene és árnyékommal letakarhatnám a világot
látjátok tehát mégsem olyan mély az árok mint ahogy a mérnök kiszámította
ismerek egy házat tele könyvekkel üveg hangokkal és jó vacsorák emlékével
egy nagy asszony él a házban dróthajú kicsiny fiaival,
kint zokognak a megkéselt szerelmesek
a nagy asszony kicsiny fiai járnak ide-oda a meleg szobákban
jóságból vannak és művészetet csinálnak
szeressétek az elzárt tereken élő báránykákat.

(videó: őrült rockzenész verzió a fél fénytől, 05:42-nél)