Odaért, és megbökdöste az orrával ezt a valamit, ami az előbb még egy sündisznóforma kis alak volt, most már csak lábszárközépig érő, mozaikfelületű sárgásbarna gömb. Kemény, csontszerű volt a külseje, kicsit odébbgurult, de semmi reakció.

A gömb hallgatott, a macska meg gondolkodott. Az előbb tisztán látta, hogy valami mozog a fűben, el nem futott, ennek kell lennie akkor. Furcsa volt ez az egész, sündisznó tüskék nélkül, ilyen állat nincs is. Bár végülis – körülnézett, végiggondolta, hol van. Itt az állatkert a szomszédban, ez mindent megmagyaráz. Csórikám, sikerült megszöknöd, én is halálra unnám magam bezárva oda, na menjél, legyél szabad, békén hagylak.

Elindult a tó felé, de néhány lépés után megállt és visszafordult. Ez a kis vacak nem jut messzire, el fogja ütni egy autó, itt a park közepén még talán nem, de itt meg akkora mozgás van, pillanatok alatt megtalálja valami ember és akkor visszaviszik, vége. Bátor jószág, ha eddig eljutott, kár lenne érte.

A gömb kinyílt és keskeny, okkersárga arc nézett ki rajta. Elment már, nem, visszajön, mit akar tőlem?
Az arc visszahúzódott a szarulemezek mögé.

– Welit inna? Lanat inna? – kérdezte a macska.
Semmi válasz. Fogalma sem volt, milyen nyelven beszélhetnek a páncélos sündisznószerű valakik – arról sem volt meggyőződve, hogy egyáltalán szoktak beszélni –, de azért próbálkozott. Igyekezett egyszerűen fogalmazni.
– Tū qend e-nī. Yī mēzä. Yanwāte!
A macska felállt, tett néhány lépést, aztán leült és várakozóan a gömbre nézett. Én ráérek.

A lény egy szót sem értett abból, amit mondott, de azért kikukucskált.
Ha jól értelmezte a viselkedését, akkor ez a nagy, hegyes fülű, fekete állat azt akarja, hogy menjen utána. Nem volt valami bizalomgerjesztő jelenség, de eddig nem adta jelét annak, hogy bántani akarná. És nem hinném, hogy össze tudna roppantani, ha begömbölyödök, végülis miért ne. Itt minden olyan vad és idegen, még azt se tudom, hogyan szerezhetnék ennivalót.

Lassan, nagyon lassan, folyamatosan a macskát figyelve közben kigömbölyödött, aztán a hasára fordult és felállt. A macska egy közeli fa lombját bámulta, mintha valami nagyon érdekeset látna ott. Nem mozdult, amíg a lény a közelébe nem ért, akkor felállt és végigmérte őt. Így teljes valójában, mozgásával együtt már sokkal kevésbé emlékeztetett sündisznóra, inkább egy hatalmas narancsra, amiből valaki kivágott egy negyedet és a fennmaradó részt ráerősítette egy felhúzható játékra. A macska rendkívül mulatságosnak találta ezt a látványt, és legszívesebben körülugrálta és ide-oda pofozgatta volna – szerencsére az állatka éppen akkor látott először macskát életében, szóval nem vette rajta észre, hogy mi jár a fejében. A macskák amúgyis nagy mesterei annak, hogy külső jelek nélkül kiröhögjenek valakit, csak a szemük árulja el őket néha.

Szóval felállt, aztán kényelmes sétatempóban elindult a belváros irányába. A lény először le-lemaradva, biztosnak vélt távolságból, aztán egyre jobban felzárkózva követte.