Az idő urai lárva- és bábállapot nélkül,
kifejléssel szaporodnak,
végső formájukban bújnak elő
a hímek fejéből,
és onnan már csak nőnek.
Bartók Görgy limerickjei
Van egy arc, a lakhelye Szíria.
Vagyis volt, de többé nem bírja.
Vagyis egy millió.
Migránsnak lenni jó!
Már mifelénk ez a hír jÁrja.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
- Radnóti Miklós: Erőltetett menet
K. O.-nak
Először csak nem lehet írni neked,
gondolom, rám haragszol,
vagy új-zélandra szöktél kecskepásztornak,
a magunkfajtával néha előfordul,
közben látom, a patkányok
menekülnek a süllyedő posztról,
amihez utoljára szóltál.
A blogod áll még, törékeny kontinens,
abszolútumnak hisszük, aztán elfelejtjük
menteni a menthetőt,
a képeket,
az utalások formátlan csonkjait –
archívumokból, innen-onnan még
pillanatokra rekonstruálhatunk,
de a legbőkezűbb helyről is
egyszer kilomtalanítanak.
Mire száz év múlva egy történész
fosszíliákból összerakna,
humusz és nyelv leszel egészen,
vagy legfeljebb, ha a nyomás elegendő,
szénné és mémmé válsz.
[nem vok vele elégedett, de verziókész állapotban hever egy ideje már, úgyhogy kirakom]
Az ember nem teheti föl az életét arra, hogy egy ideált próbál megvalósítani az életében. Nem teheti föl, mert kudarcot fog vallani, és tönkremegy belé – fejtegettem A-nak tegnap éjszaka, (…) amikor Wittgensteinről beszélgettünk. Fokról fokra azonban kénytelen voltam rájönni, hogy bennem is ugyanazok az érzések dolgoznak, amik a filozófust nyomorulttá tették. Óriási feladatlista, toronymagas követelmények morális és minden egyéb szinten …és mindemellett hihetetlenül kevés erőt érzek önmagamban ahhoz, hogy mindezt megvalósítsam. Mind lelkileg, mind erkölcsileg igen-igen kevésnek látom magam, s annak ellenére, hogy többnyire tudom, hogy mi lenne a helyes, mégis, ritkán tudok úgy cselekedni. Többnyire elvérzek a saját gyengeségemen, és akárhogy is küzdök ellene, életemet egyre inkább átszövik az apró, alattomos kis kompromisszumok. Bár még magamnak sem mertem bevallani, pontosan ugyanolyan tragikus és futilis feladatra tettem föl az életemet, mint W. De talán a halálos ágyamon én is ugyanazokat a szavakat mondhatom, amit ő mondott.