Az idő urai lárva- és bábállapot nélkül,
kifejléssel szaporodnak,
végső formájukban bújnak elő
a hímek fejéből,
és onnan már csak nőnek.
Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok
fölött régóta már csak a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt, -
de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!
K. O.-nak
Először csak nem lehet írni neked,
gondolom, rám haragszol,
vagy új-zélandra szöktél kecskepásztornak,
a magunkfajtával néha előfordul,
közben látom, a patkányok
menekülnek a süllyedő posztról,
amihez utoljára szóltál.
A blogod áll még, törékeny kontinens,
abszolútumnak hisszük, aztán elfelejtjük
menteni a menthetőt,
a képeket,
az utalások formátlan csonkjait –
archívumokból, innen-onnan még
pillanatokra rekonstruálhatunk,
de a legbőkezűbb helyről is
egyszer kilomtalanítanak.
Mire száz év múlva egy történész
fosszíliákból összerakna,
humusz és nyelv leszel egészen,
vagy legfeljebb, ha a nyomás elegendő,
szénné és mémmé válsz.