A költészet nem ünnepi alkalom arra, hogy eleget tegyünk a korszerű elvárásoknak,
sem arra, hogy állást foglaljunk személyes és személytelen hitvitájában;
a költészet nem luxus, nem betegség, nem kedélyállapot, nem irodalom.
A költészet hírszerzés odaátról, ahol soha sem történik semmi új,
csak hallgatag évmilliók rakódnak a hallgatag évmilliókra,
a tér idővé változik, az eszme anyaggá,
míg eszmét, anyagot, űrt, mindent beszív a tömör apály, a fekete lyuk,
majd jön a robbanás, a világrengető bölcső, s kezdődik minden elölről…
A költészet nem hal ki a szellemi klímaváltozástól, mint a valóditól a dinoszauruszok,
bár gépét programozva némely agyatlan elme ezt jövendöli.
A költészet mi magunk vagyunk, a kíváncsiságunk, a koponyánkba férő végtelen,
a föl nem fogható furfangos fölfogása –
a csillagok között hajózva is fülünkbe makogja ritmusát
dobszóra táncoló, közös ősnyelvünk, a vers.

- Orbán Ottó: A közös nyelv