Kukacoskodó könyvkritika.

Azt elöljáróban hozzá kell tennem, hogy ez a szegény regény, a Bábel fiai több szempontból is belenyúlt a témáimba, amivel kapcsolatban toronymagasak az elvárásaim. A háromnegyed gyerekkoromat ókori kultúrával és történelemmel (meg civilizációkritikával) töltöttem, és még mindig eléggé felvillanyoz. Mostanában van projektem is, ami érinti őket. Érdekel, hogy mások hogyan nyúlnak az témához és szerettem volna egy nagyon jó regényt olvasni.
Sok szempontból kaptam egy egészen jó regényt, ami felkeltette az érdeklődésemet, és bosszant, hogy mégsem annyira jó, mint lehetett volna, és meg akarom érteni, miért érzem így. Meg én ilyen szőrözős állatka vagyok, és jól esik.

Először is a jó dolgok: történet belső logikája rendben van, a cselekmény világos, sodró, a stílus élvezhető és sima. Összességében ez egy jól megírt könyv. Megvolt a végére az érzelmi bevonódás is, meg is indított, az is rendben. Nagyon rendben van az érzékletesség, meg lehet benne szagolni mindent, a megvakuló srác ábrázolása is príma. Minden, amit belédvernek az írástechnikai könyvek a drámai szerkesztéstől a karakterábrázolásig, az nagyon szépen meg van tanulva és készségszinten alkalmazva. Innentől már csak a deviszontokat mondanám.

1. Világépítés

Az egyik fő bajom a könyvvel, hogy hiába lehet tíz centiről megnézni és megszagolgatni a díszleteket, ha azok halivudiak. Nem érzem benne az ókorízt, csak egy sztereotip mesebeli közel-keletet. Ha valaki fiktív ókort csinál relatíve körülhatárolható helyszínnel, picit másszon bele jobban részletekbe. Mondjuk hogy voltak-e elefántok meg tevék. (Nem voltak. Lovak is csak a késő ókorban jelentek meg, bőven a történelmi időkben). Nyilván nem történelmi regényszerű rigid tárgyi hitelességre gondolok, hanem csak annyira, hogy az is jól érezze magát, akinek a szetting nem csak egzotikus díszlet. Annyit, hogy érezzem, hogy a fiktív világ teremtője tényleg utánajárt és ismeri azt, amit kreatív módon felhasznál, és nem kever bele magyarázat nélkül random elemeket (pl közép-ázsiai sámánizmus).

Van olyan feldolgozási mód, ahol elég néhány kulcselemet megragadni és azt zárt rendszerben, mitologikusan iterálni (pl. az ólomerdő ilyen), de egy nyüzsgő civilizációt realista stílusban megjeleníteni úgy, hogy (nyilván sarkítok, de) kulturálisan kb csak a biblia párszori átolvasásáig megyünk el, az nekem messze nem elég.
Ez eléggé zavaró volt végig, gyanakvó maradtam a szöveggel szemben, nem rántott be igazán.

2. Karakterek

A másik problémám, hogy a karakterek bár önmagukban logikusak, viszik a sztorit oda, ahova kell, és részletesen kilátunk a nézőpontjukból, mégsem érzem őket elég árnyaltnak. Nagyon keveset tudunk meg róluk azon kívül, ami feltétlenül szükséges a történethez. Nem kell sok mindenre gondolni, csak néhány apró random részletre, amitől emberibbek lesznek (és kilóg a karaktertípusból).

Lívi

A legfájóbb pont az nyilván Lívi, aki kétdimenziós és funkcionális, és egy picit se nyúlik túl a genderdobozon. Félreértés ne essék, nem nézek mindent feminista kritikai szemmel és nem várom el, hogy minden nőnemű karakter hipervagány actiongirl legyen (az se lenne feminizmus). De a genderhelyes nők (és a kékharisnyák) is messze túlmutatnak azon komplexitásban, hogy gondoskodóak meg mindenre képesek a családtagjaikért (például nem képesek mindenre). Bár pont Arzén tépelődős, introvertált alkatához szerintem jól illett volna egy kicsit forradalmárabb nő. Vagy hamár kékharisnya-archetípus, akkor egy félelmetes őrmesterségig katonás, Károlyi Amy-szerű figura is eszembe jut, aki addig rugdossa Arzént, amíg nem hajlandó a kezébe venni a sorsát.

Hiába teszi meg egy szöveg a tiszteletkört a feminizmus felé, ha a mélystruktúra egyáltalán nem az (a nőkarakterek nem önálló történetszervező entitások, csak funkciók). A Lívi szájába adott hívószavaktól (egyenlőség, önrendelkezés) önmagában sajnos csak a gúnyolódós értelemben vett polkorrekt lesz, azt meg inkább ne. Még a kikacsintgatást is sikerült (biztos nem rosszindulatból, de) kicsit kultúrrasszista módon megfogalmazni, hogy a bábeli nők milyen önállótlanok, bezzeg ő, a halásznadrágos európai nő! Pedig nem törvényszerű ókori és keleti szettingben sem a függő viszony, Lívi viszont így ebben a formában minden, csak nem független.

Lívi fejlődéséről, megküzdési stratégiáiról sincs szó. A fiatalkorban elvesztett szülő és a szülők árulása is nehéz csomag, megérdemelt volna néhány bekezdést, hogy érezzük a súlyát. Miért Lívi lett ennyire „normális”? Nekem mondjuk simán azt diktálná a meselogika, hogy csak kompenzál a normalitásával, és ő a kiválasztott, akit megérintett a másik világ, és mondjuk Dávid meg Arzén a csali. A nemi szocializáció (+ szülői pluszféltés) egy lehetséges válasz de akkor azt meg lehetne mutatni, hogy nem Dávid volt eredendően vadabb, hanem Lívit annyira derékba törte a megfelelési kényszer (amitől viszont szenvednie is kéne mondjuk a felszabadultság hiányával), hogy a torony végül nem őt választotta.

Dávid

Valamiféle óvatoskodás más pontokon is érezhető, mintha a szerző még nem merne belemenni igazán. Az egyik ilyen, szintén halivudiság, hogy az erőszak aránytalanul szabadabban van ábrázolva, mint a szex, holott mindkettő megjelenik. Nekem nem igényem a naturalizmus, és oké az is, ha egyáltalán nincs egy realista szövegben szexkép vagy szexről való beszéd, de ha megpróbálja, akkor csinálja rendesen, a szöveg általános stilizáltsági szintjével konzisztensen. 

Dávid megfogalmasása is óvatos. Az első problémám vele nyelvi jellegű: ha valaki szubkulturálisan és életvitelszerűen füvezik, az nem egyetlen (a legköznyelvibb) szót fogja használni a fűre, és nem fog úgy gondolni egy bulira, hogy felmennek valakihez „füvezni” – ez inkább egy rosszalkodó középiskolás, akinek „a” „füvezés” élményszámba megy, hanem az említésre sem méltó alapkellék a fű (és valszeg más könnyűdrogok is, legalább alkalomszerűen). A kendergyanta viszont király ötlet, szépen is van megírva. Itt is az van, hogy a szubjektív-biológiai nézőpont nagyon szép és átélhető, a pszichológiai-kulturális nézőpont viszont nem klappol.

Nem elég konzisztens a cuki „művészlélek”, és a kiégett, kallódó pank viszonya som. Eleve kliséveszélyes ez a kettősség. Fantasyban talán nem annyira szokásos ez a típusú karakter, de azért az excentrikus, (de csak kicsit!) deviáns művészlélek nagyon erős kulturális toposz (aki mindig fiú; ha lány, akkor legfeljebb könyvmoly és jókislány, véletlenül se dugja meg az összes költőt a városban :D). Másrészt nem látom teljesen a logikáját, hogy hogyan sodródott ennyire a társadalom peremére (a halott anya önmagában nem magyarázza, és a megvakulása előtt is ilyen volt), és a helyzetéhez egy kicsit túl kevéssé is deviáns. Az érzéki ábrázolás meg a vaksággal való küzdelem eléggé feltölti tartalommal, szépen kirajzolódik, ahogy minden eszközzel küzd a látásáért, nem lesz „cuki nyomorék” (a szenvedése nincsen romantizálva, bár Lívi gondoskodása igen), de a lefele menő spirálnak sem igazán ér a mélyére, és a következményekkel sem szembesül.

Arzén

Arzénra most nincs energiám, vele kevesebb is bajom volt, az alapötlet jó nagyon. Jó lett volna kicsit többet megtudni róla személyesen. Milyen volt az élete, mielőtt az apja kiválasztotta? Mit szeretett, mit szeretett volna? Vagy igyekezett semmilyen személyiséget nem kiépíteni és beolvadni? Hogyan hat egymásra az ő megfelelési kényszere és Lívié (ha van neki)? Kicsit ő is lehetne deviánsabb, elvégre az egész élete egy traumacsomag. Mondjuk simán kinézem belőle, hogy ilyen csendes, szétfolyós alkoholista lesz, amit nagyon nehezen tud élhető szintre visszaszorítani még szerelemből motiválódva is. Vagy lehetne durván mazochista, ami szintén kihívás lenne Lívi konvencionális és gondoskodó személyiségének. Mittudomén. 

3. Vallás- és kultúrakritika

Az utolsó szempont a vallási tematika, ami szép és jó, de több van a témában annál, hogy a szektásodás csúnya dolgokat hoz ki az emberből. Eleve a szekták vagy meglevő vallások elerőtlenedésekor vagy kulturális trauma után kezdenek burjánzani, szóval nekem magyarázatra szorul, hogy egy stabil primitív társadalomben miért volt sikere egy prófétának? Chateau egyedül a gyógyszereivel meg a tűzijátékkal nem tudta volna megtéríteni őket. Anno a misszionáriusok se jártak sikerrel, a „vadaknak” eszük ágában se volt életformát váltani azért, mert a fehérek durrogtattak a kartácsaikkal meg papoltak homályos mennyországokról.

Kifejezetten érdekelt a civilizációkritikai vonal, ami azért az egész Bábel-sztori magja, a szöveg maga is megemlíti, hogy nem csak a toronyépítésre vonatkozott a tabu, hanem a civilizációra magára. A lerombolt Bábel körül megmaradt ősnép óhatatlanul is Quinn közép-amerikai piramisépítőire emlékeztet, akik „tanultak az ősök bűnéből”, visszacsinálták a civilizációt, és a maguk egyszerű módján (egyszerű mágiájával), de élhetően élnek. Őket fordítja vissza a szektásságba az ősök hibás gondolkodásmódját hordozó francia.

Szívesen láttam volna elnagyolt foltoknál többet a régi világból, annak örömeiből és szomorúságiból, meg felépítéséből (kifejezetten érdekes lenne egy olyan kultúrát látni felépítve, ami letelepedett földművelő, de nem expanzív), az átmenet folyamatából, a fanatizmusba beleszületők és abba belehajoltak nézőpontjából is. Nima az egyetlen, akinél ez említésszinten megjelenik, strukturális szerepe ott sincs.

Az amúgy egy érdekes motívum, hogy azzal, hogy a torony felépült és egy külső személy (próféta) rombolta le, és nem az emberek önként hagyta fel vele, mint először (bár akkor elkövették a hibát, hogy nem „dolgozták fel”, hordták szét teljesen, mert az alapja megmaradt, ami behívta Chateaut), nem szűnt meg a hatalma, mert az igény megmaradt a prófétákra: az emberek egy generáció alatt elvesztették a primitív önállóságukat és az élhető életforma kialakításának képességét, és Arzénnak kell őket elvezetni az ígéret földjére, amiben jó eséllyel szintén nem lesz köszönet. 

TLDR

Szóval ebben a regényben egy csomó tökjó ötlet van és így ebben a formában is élvezetes, szépen megírt szöveg vitathatatlan műfajon belüli újításokkal, de én még egy adag (főleg kulturális meg pszichológiai) finomszövetetet szívesen láttam volna rajta, hogy igazán nagyszerű legyen (persze, kibicnek semmi se drága). Nem nagy dolgokra gondolok, inkább csak részletekre, ami akkor tűnik csak fel mintázatként, ha maga szöveg eléggé érdekel ahhoz, hogy mögégondolj. Na talán majd a javított kiadás. Vagy a Horgonyhely.