Ott fönn a vastag ágon
Fekete varjú kuporog,
Összevonja, szétteríti esőverte szárnyait.
Nem hiszek csodákban,
Nincsenek véletlenek,
Hogy tűz lobbanna retinámon,
És nem gondolok
Arra, hogy a zavaros időből minta válna ki –
Hulljon a sápadt levél magában,
Nem kellenek nagy formák, ünnepek.
(tovább…)
nem ismerted az éhséget ne ismerd meg az éhséget nem ismerted a hideget ne ismerd meg a hideget nem ismerted a félelmet ne ismerd meg a félelmet nem ismerted a fájdalmat ne ismerd meg a fájdalmat békében születtél békében nyugodjál
Már megint itt vagy? A többieket sose látom erre. Nem mintha baj lenne, gyere csak be. Hogy vannak anyád virágai? Néha látom, ahogy beszélget velük, nem tudom, miket mond nekik, de biztos szép lehet, ha ennyire nőnek tőle. Van teám ott hátul, szolgáld ki magad. Nekem most dolgom van a géppel, megint vacakol, nem ad kapcsolatot valami miatt, de amíg az a disznófejű kinaj nem tolja ide az arcát, addig esélyem sincs rá, hogy rendesen megjavítsam. Pedig nyakunkon az Ünnep, nem maradhatunk kapcsolat nélkül. Még a végén ránk jön valami ork horda mulatozás közben, aztán az őrök meg leshetik onnan a külső Körből, ahogy széthordják darabonként a falut is meg minket is. Te jóban vagy Urlahhal, ha látod, szólj neki, hogy jöjjön át, hátha kitalál valamit. Borzasztó ember, de ezekhez nagyon ért.
Read More
Felemelte a fejét és elmosolyodott: fölötte egy vékony ágú, borzas ringlófa állt, épp olyan, mint a többi, amivel az ember néha találkozik egy-egy tisztáson, de ő tudta, hogy ezt a fát valaki ültette ide, aki pontosan tudta, hogy itt a napon jól fogja érezni magát és a többinél hamarabb gyümölcsöt fog hozni: és az utazó, még mielőtt a faluba érne, legelhet egyet róla, hogy felfrissüljön. Talán még azt is kigondolta, hogy pont az Ünnep idején érjen, amikor sok a vendég, a messziről jövő, ki tudja. Az eikuru titokzatos művészet volt, kevesen tudták megmondani – még azok közül is, akik a mesterei voltak –, hogy hol végződik az egyszerű tudomány, és hol kezdődik a sejtelmek és ráérzések taníthatatlan misztériuma.
Mi, a Gwaith i Tolkínionnath –
Tolkien fiainak népe –
a Professzor szellemi gyermekeként
azért jöttünk erre a világra
hogy az ainuk és eldák példája nyomán
teremtő szívünkkel és szavunkkal
Arda rendje szerint élve
visszahozzuk a fényt a világba.
Az előző posztról eszembe jutott egy régi cucc, amit egy MTT táborba írtam.
Mondják, hogy ez a világ már nem a régi, és minden új korral egyre csak hanyatlik. Hiszen valaha a világ az eldáké volt, de hol vannak most az eldák? Köztünk él még maradékuk, de semmi újhoz hozzá nem fognak: örök emlékezésbe zárva önmaguk árnyai lettek!És valaha a világ a törpöké volt, de hol vannak most a törpök? Áll még királyságuk a Hegy alatt, de kincses nagy barlangjukat feldúlták az orkok, kisemmizetten vándorolva önmaguk árnyai lettek!
És valaha a világ a nyugati embereké volt, de hol vannak most a Nagyok? Engedtek a gonosz csábításának, és azóta öregség, betegség, korai halál az osztályrészük. Őseik tudását megtagadva önmaguk árnyai lettek!
Őseink nagysága megfakult, ez már a föld harmadik kora. De noha ők már nincsenek köztünk, mi még itt vagyunk, és itt is maradunk, történjen bármi. Ezért most a régi dicsőség siratása helyett elmondom inkább Szürke Gandalf és a varázsló történetét, hogy a bölcs mágus miként űzte el a homályt az erdőből, hogy a szabad népek újra békében élhessenek.
Read More
I
Mentenem kéne ami menthető
s én csak ülök
súlyosan
akár egy kőtömb
akár az az óriási madár
akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában.
Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében
költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon
a megszokás törvényein
a hülyék révületén. (tovább…)
