Az ember nem teheti föl az életét arra, hogy egy ideált próbál megvalósítani az életében. Nem teheti föl, mert kudarcot fog vallani, és tönkremegy belé – fejtegettem A-nak tegnap éjszaka, (…) amikor Wittgensteinről beszélgettünk. Fokról fokra azonban kénytelen voltam rájönni, hogy bennem is ugyanazok az érzések dolgoznak, amik a filozófust nyomorulttá tették. Óriási feladatlista, toronymagas követelmények morális és minden egyéb szinten …és mindemellett hihetetlenül kevés erőt érzek önmagamban ahhoz, hogy mindezt megvalósítsam. Mind lelkileg, mind erkölcsileg igen-igen kevésnek látom magam, s annak ellenére, hogy többnyire tudom, hogy mi lenne a helyes, mégis, ritkán tudok úgy cselekedni. Többnyire elvérzek a saját gyengeségemen, és akárhogy is küzdök ellene, életemet egyre inkább átszövik az apró, alattomos kis kompromisszumok. Bár még magamnak sem mertem bevallani, pontosan ugyanolyan tragikus és futilis feladatra tettem föl az életemet, mint W. De talán a halálos ágyamon én is ugyanazokat a szavakat mondhatom, amit ő mondott.
éjfél után kettő perccel
lopva betűző sugarasodok
sín a sötétben sajog idegen
hidegek a villanykörte napok
végállomásozó telefüvezett
zajló szívű neonalakok
egyedül a metró aki tovakúszik
dimenziódús fura dinamika többétörte a törvényt Read More
másfél csipet instant kávé
elméd a voláné lelked a mávé
tested uralja befalja
széjjelcsócsálja a békávé
életbenragadásod esélyes
harsogó sorsjárat a letéteményes
fáradt léptek ménese dobban
a tétova kvantumhabban
csokoládé-illata lépdel
ezt tépd el
fonalak
lepedő
telehímzett minta
még belerobban a tinta
körbezuhan ma az összes hinta
százezer év tovatűnik
foszlik a bűn amit iktatsz
kocka a firka de oszlik
négyzetrácsos az irka
megszűnt a papírral
nem kezeled csók-írral
nektárral
csak bekened fraktálpírral
ennyi
mennyi is
ami vagy csak a vágy
szenilis mókás
ez a túlfércelt semmi
ez a kor csak a gyermekeké
tépd el
konokon kémlel
telebéleli széllel
a pályák udvarait
vétel
ugyanitt ont
józsefattilát s villont
macskalemancsolta
cuki képzavaros mocskot
minden rokonod testvéred
az éjjel
szanaszéjjel
suttog az ész
és nem marad más csak a félsz
de remélsz
de a lábadozó
és csukladozó asztmás lét
nem egész és mint aki másét
éled ravatalrazuhanva
sajátod
lassuvonatszerü képként
éled az alkony
a réten a tét
a virág meg a mákony
eszelős légkalapács töri szét
csak a füst ez az ukrán import
elegyít levegőt és kender-hímport
a hiányod eladtad
ezért
bordád csattan
sziveden a vért
hiánya hasítja velőd
érzel
szereted őt
hiánya bogoz húsodhoz százezer ért
hiánnyal temeted őt és magadat
az örök temetőt
hiányból teremted
mindennapi teremtőd
felmarkolsz minden kínt mint bért
zsebrerakott kezeid beleszignózzák
ma a vért
belenyugvás van
csak a múlt kísért
telesírt szemeid koszorúzzák
rózsaszinű lencsék
csak a játékállást mentsék
csak a gémet
a napot satgannal lövöd
mint aki unja e kémet
lökötten csusszan rád
az örök szürke pulóver
tudod
nincs az a gém ami óver
ha figyelnek rád mosolyogjál
arcod fürdesd hajnallila fénybe
a kavargó tér s az idő televénye
adja a tudtodra amit érzel
nem a vége
hanem szent mint minden csepp ha kivérzel
cementje a megnyugovásnak
óhaja vagy te az ellentétnek
óhaja vagy te a másnak
óhaja vagy te a létnek
és tagadója az elmúlásnak
(eredet)
a keresztutakhoz érve illik
számot vetni, emlékkönyvbe
rajzolni valami szépet.
nos, itt van például ez a hajnal.
sétálok valahonnan valahová, a körút még üres
– hallom a gondolataimat,
gyorsan meg is állapítom, alighanem
ezért a pillanatért születtem.
és ahogy a láng bennem köszönti a napot.
gondolatban visszanézek rád.
nincsenek álmaim, de ha tenném,
szőrökből, szagokból, a farkad ívéből
raknám össze őket.
ha nem lennél, ki sem találhatnálak,
de kevesebb volna a hajnal,
kevesebb volna a szép.
A Lóri macskája újságíró,
körbekémlel, a cuccomban kotorászik,
kérdezi a cipőmet, miféle lény vagyok.
Nem tudom, bejöhet-e ide egyáltalán,
a macskás bácsi meg alszik mint az ördög,
meghúzom a farkát, arra csak tán felébred,
mint a régi szép idők – de hiába,
így hát, a biztonság kedvéért,
kitessékelem.