Az ember nem teheti föl az életét arra, hogy egy ideált próbál megvalósítani az életében. Nem teheti föl, mert kudarcot fog vallani, és tönkremegy belé – fejtegettem A-nak tegnap éjszaka, (…) amikor Wittgensteinről beszélgettünk. Fokról fokra azonban kénytelen voltam rájönni, hogy bennem is ugyanazok az érzések dolgoznak, amik a filozófust nyomorulttá tették. Óriási feladatlista, toronymagas követelmények morális és minden egyéb szinten …és mindemellett hihetetlenül kevés erőt érzek önmagamban ahhoz, hogy mindezt megvalósítsam. Mind lelkileg, mind erkölcsileg igen-igen kevésnek látom magam, s annak ellenére, hogy többnyire tudom, hogy mi lenne a helyes, mégis, ritkán tudok úgy cselekedni. Többnyire elvérzek a saját gyengeségemen, és akárhogy is küzdök ellene, életemet egyre inkább átszövik az apró, alattomos kis kompromisszumok. Bár még magamnak sem mertem bevallani, pontosan ugyanolyan tragikus és futilis feladatra tettem föl az életemet, mint W. De talán a halálos ágyamon én is ugyanazokat a szavakat mondhatom, amit ő mondott.