(…és akkor következzen egy kis nosztalgia egyenesen a kilencvenes évekből!)

Már a koppány vezér sem a régi,
hát ezt így hogy fogjuk kibírni?
Bezzeg mikor a józsi megdöglött,
az esti mese végét is elvitte az ördög,
és nem voltak még ilyen suttyó szlemmerek.
Sajnálhatja magát minden mai gyerek,
hogy kispajtás már nem jutott neki,
csak a lövöldözős játék meg a meki.
Mi lesz így ezzel a generációval
nem tudják: az ávót rövid vagy hosszú ó-val?

Jóanyám is ezzel jön, hogy „ezeknek már férjük se lesz!
Azé lesznek aki többet ígér, aki jobban keres.
Szerencséd, hogy annó mi még tudtuk a mértéket
Idejében beléd vertünk minden Hagyományos Értéket.”

Namondom, ez már tényleg túlmegy minden határon,
a vészmagyar sopánkodás amúgy is a halálom.
Hát akkor vegyük sorra szépen, kedves szülém,
a jócsaládból-valóságból mit is kaptam én?

Tudod, én meglettem volna akkor is,
ha nem lesz belőled áldozat.
Tulajdonképpen ez lett volna
a legideálisabb változat.
Én meglettem volna az apám nélkül
hogy látványosan otthagyott,
meglettem volna a pasid nélkül,
ki fűvel-fával csalhatott.
Kihagytam volna az alkoholizmust,
ki én a szenilis nagymamát,
kihagytam volna az életedből,
hogy elkerült minden barát.
Kihagytam volna a kapitalizmust,
a rendszerváltó bipoláris pusztulást,
kihagytam volna, hogy a balkánon kívül
engem se értsen senki más.
Kihagytam volna a kispesti álmot,
a feketemunkát, a frankhitelt,
kihagytam volna, hogy még húsz év múlva is
hülyének nézzél és megfigyelj.
Nem én kértem, hogy az életedből
a legszebb éveket feláldozd,
aztán kamatot remélj a befektetésért,
a kötelező szeretetre hivatkozz.
Sosem szerettél elég volt neked a
mekgájvör meg a vadangyal
nem hagytál nekem jó választást, mégis
azonos lettem magammal.

Hát most itt vagyok, és üvöltök,
hátha elvisz engem is az ördög,
ma többet várnak tőlem, mint egy vogontól,
de vigyázok majd hogy ne legyek nagyon troll.
S lehetek elcseszett költő, konfront-vonalbeli
vagy szemfényvesztő, önjelölt nyelvzseni,
és lehet, hogy a nagy pofámat nem mindenki bírja,
és lehet, hogy majd pofákat vág a magas-líra,
és lehet, hogy nem én leszek a költészet Janis Joplinja,
de voltam, leszek, maradok aki vagyok, szépvilág vándora, míg a lábam bírja,
tolkíniták tündedalnok Mau Palantírja.