(…és akkor következzen egy kis nosztalgia egyenesen a kilencvenes évekből!)
Már a koppány vezér sem a régi,
hát ezt így hogy fogjuk kibírni?
Bezzeg mikor a józsi megdöglött,
az esti mese végét is elvitte az ördög,
és nem voltak még ilyen suttyó szlemmerek.
Sajnálhatja magát minden mai gyerek,
hogy kispajtás már nem jutott neki,
csak a lövöldözős játék meg a meki.
Mi lesz így ezzel a generációval
nem tudják: az ávót rövid vagy hosszú ó-val?
Jóanyám is ezzel jön, hogy „ezeknek már férjük se lesz!
Azé lesznek aki többet ígér, aki jobban keres.
Szerencséd, hogy annó mi még tudtuk a mértéket
Idejében beléd vertünk minden Hagyományos Értéket.”
Namondom, ez már tényleg túlmegy minden határon,
a vészmagyar sopánkodás amúgy is a halálom.
Hát akkor vegyük sorra szépen, kedves szülém,
a jócsaládból-valóságból mit is kaptam én?
Tudod, én meglettem volna akkor is,
ha nem lesz belőled áldozat.
Tulajdonképpen ez lett volna
a legideálisabb változat.
Én meglettem volna az apám nélkül
hogy látványosan otthagyott,
meglettem volna a pasid nélkül,
ki fűvel-fával csalhatott.
Kihagytam volna az alkoholizmust,
ki én a szenilis nagymamát,
kihagytam volna az életedből,
hogy elkerült minden barát.
Kihagytam volna a kapitalizmust,
a rendszerváltó bipoláris pusztulást,
kihagytam volna, hogy a balkánon kívül
engem se értsen senki más.
Kihagytam volna a kispesti álmot,
a feketemunkát, a frankhitelt,
kihagytam volna, hogy még húsz év múlva is
hülyének nézzél és megfigyelj.
Nem én kértem, hogy az életedből
a legszebb éveket feláldozd,
aztán kamatot remélj a befektetésért,
a kötelező szeretetre hivatkozz.
Sosem szerettél elég volt neked a
mekgájvör meg a vadangyal
nem hagytál nekem jó választást, mégis
azonos lettem magammal.
Hát most itt vagyok, és üvöltök,
hátha elvisz engem is az ördög,
ma többet várnak tőlem, mint egy vogontól,
de vigyázok majd hogy ne legyek nagyon troll.
S lehetek elcseszett költő, konfront-vonalbeli
vagy szemfényvesztő, önjelölt nyelvzseni,
és lehet, hogy a nagy pofámat nem mindenki bírja,
és lehet, hogy majd pofákat vág a magas-líra,
és lehet, hogy nem én leszek a költészet Janis Joplinja,
de voltam, leszek, maradok aki vagyok, szépvilág vándora, míg a lábam bírja,
tolkíniták tündedalnok Mau Palantírja.
Ott voltam én is, gratulálok!
köszönöm:) folyt. köv 31-én SPB klubon!
Ezt élőben is hallottam a corvinon, de akkor nem tűnt fel az, hogy olyan mintha ez nem is egy (db) szöveg lenne, hanem kettő. A középrész, az anyának szóló, tökre kilóg (vagy csak én nem érzem igazán a kapcsolódást, hacsak nem az identitás kialakulása az, egy adott korszakhoz kötődve). Engem most így olvasva tökre megrázott, ott helyben pedig simán átsiklottam rajta, csak mert az elején elhitetted velem, hogy itt valami felületes történés várható, mert a kezdeti rímek még kényszerűen jöttek az én fülemnek. Vigyázni kell a rímekkel, sokszor a szöveg rovására mennek, ha átveszik az irányítást. üdv, hajrá, Kövi
Igen, ez eredetileg is két szöveg, azért került az első szöveg az elejére (az első szakasz), hogy a gúnyolódással kontrasztozza a második szöveg súlyát meg egy amolyan elmélet keretet adjon a személyes(nek tűnő, amúgy az ilyen jellegű mérgező szülő nem sajátélmény) mondanivalónak, hogy tkp. miféle üzenetek is tudnak lenni az ilyen banális szólamok mélyén.
Szvsz a gyenge rész az a kettő közötti átvezető rész (második szakasz), mert így túl hosszúra nyúlik a bevezető, és nem igazán jók az arányok – meg amennyire észrevettem a saját szlemszöveghallgatási szokásaimon, van olyan jelenség, hogy ha túl sokáig tűnik unalmasnak vagy felszínesnek egy szöveg, akkor az ember érdeklődése kikapcsol és akkor már nem fog tudni úgy hatni a szöveg, még ha a többi része jó is.
Amúgy az is benne van, hogy ezek későbbi keletű részek, a második szakaszból egy rakat jól hangzó, de felesleges szlemvirágot kigyaktam ahogy gyakoroltam és nem működtek.
Köszönöm szépen az észrevételt (esetleg ha vannak konkrét szöveghelyek, amit mondjuk gyengének érzel vagy furának, az segítene), majd alkalomadtán előveszem megint ezt a cuccot és akkor talán lesz belőle valami még használhatóbb.