Tanuld meg ezt a versemet,
mert meddig lesz e könyv veled?
Ha a tied, kölcsönveszik,
a közkönyvtárban elveszik,
s ha nem: papírja oly vacak,
hogy sárgul, törik, elszakad,
kiszárad, foszlik, megdagad
vagy önmagától lángra kap,
kétszáznegyven fok már elég –
és mit gondolsz, milyen meleg
egy nagyváros, mikor leég?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv se lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet, akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacillusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó –
memóriádból szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz, hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed,
az embert leöld s megegyed –
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elfagyott,
mihelyst a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még, míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet.
Egye meg a fene… kicsordult a könnyem. emlékszem az öregre. derűs volt és látta a szépet. de látta a temérdek szart is, ahogy gyűlik és kavarog a világban. és ezért szomorú is volt.
én nem ismertem, a dolgai közül is keveset, de ezt a cuccát szeretem nagyon. nagyon olyan, amit én is mondanék erről.
Személyesen én sem ismertem. 97-ben voltam egy író-olvasó találkozón anyummal Nagykökényesen, ahol ott volt és beszélgetett sok emberrel. 10 és fél éves voltam. arra emlékszem, hogy figyeltem meg futkároztam és, hogy nagyon emlékeztetett a haja einsteinére:) Aztán kb. 2évvel később elolvastam a pokolbeli víg napjaimat. aztán még többször elolvastam később.. szép lassan kihámoztam, miről is van benne szó és megszerettem. tanultam is belőle valamennyit a történelemről. az iskolában nem nagyon tanultam.. aztán meg a többit is elolvastam, a verseket. sokat felejtettem azóta.
Aztán 2005-ben elmentem a születésnapjára a Nemzetibe, de az már … nagyon feszélyezett volt. a légkör. bizarr volt az egész. úgy sejtem, nem nagyon tudott ő mit kezdeni az ilyen színpadias ünnepléssel és sztem volt ott még más is, amit nem látok.
Egyébként most a regényei le vannak árazva az alexandrában, kb. 600 Ftok.
Te olvastál tőle dolgokat. Én nem nagyon ismerem, csak még yitsushitól kaptam egyszer egy gyűjteményt, amiben az elkallódott, kiadatlan vagy kötetben nem szereplő? versei vannak összegyűjtve (Elfeledett versek). Ha jól emlékszem abban volt.
Mit tudsz róla, mit jelent ő neked? Nekünk, olvasóknak? És nem arra vagyok kíváncsi, hogy ő volt mindenki özvegye a magyar irodalomtörténetnek, hanem hogy mit adott nekünk magánvalóan.
Kösz, hogy írtál. Mindenki özvegye..:) Félig-meddig kényszerű szerep volt az neki, ahogy sok más embernél is előjön, aki megéli azt a kort. Nehezek a kérdések, lehet a másodikra nem is tudok válaszolni. Gondolkodom.
Na, nem próbálok tovább gondolkodni, leírom, ami eszembe jut, aztán majd a többit később.
Most olvastam a fiának, Faludy Andrásnak a kis könyvét, “Apámat nem láttátok?” a címe. Eddig is tudtam, hogy nem volt kimondottan jó kapcsolatuk, de ebből több minden kiderül.
Nem merném azt mondani, hogy rossz apa volt Faludy, inkább úgy látom, mintha távolság lett volna köztük, egyszerűen nem ismerték egymást rendesen, és különböztek is. A fiú már alapból angolul tanult meg, mert 56-ban Londonba költöztek és ő 55-ben született. Aztán persze újra megtanult magyarul, de a fiatal éveiben eléggé elkülönült a szüleitől, mert az anyja rákos lett és nem mondták el neki, Faludy meg sok időt töltött a beteg feleségével. Bentlakásos iskolába járt, nagy nehezen illeszkedett be az angolok közé, aztán mentek a következő országba…
Jól illusztrálja ezt, hogy amikor András szar bizonyítványt hozott az iskolából, újra, mert semmi nem érdekelte, nem tudott tanulni, hiányzott az anyja, Faludy ezzel fogadta: “Már megint elbasztad, fiam?” Legalábbis a könyvében ezt írja. Azért nem mindegy a hanglejtés sem, de ha ez így volt, akkor nagyon nem tudta Faludy, mi is zajlik a fiában – távolság. Ugyanakkor egy másik helyen azt írja, hogy szerette az apját és vágyott arra, hogy vele legyen. Az apa pedig többször is nyilatkozta, hogy szereti a fiát, pl. akkor, amikor ingyenjegyet adtak neki Londonba, már idős korában, akkor külön megköszönte, mondván, hogy végre találkozhat a fiával.
Az biztos, hogy Faludy mindent megtett, ami az adott helyzetben megtehető volt, hogy a fiának tűrhető élete legyen. De a mindent áthuzalozó tényezőkkel, amelyek az összes ember életében jelen vannak most már, akár észrevétlenül, ő sem tudott mit kezdeni. A 2. önéletrajzi kötetében, a Pokolbeli víg napjaim után-ban ő maga írja, hogy “ha tudom, hogy ennyire közel jutottunk a pusztuláshoz, úgy nem nemzek nyolc esztendővel ezelőtt gyermeket.”
Mégis, talán ez a rálátás volt az, ami miatt én szívesen olvastam. Az egyik ok, legalábbis. Már az ötvenes években fogalma volt azokról a problémákról (túlnépesedés, atom-acsarkodás, klímaváltozásból adódó gondok, a rögeszmésen kiaknázó hozzáállás, az életterünk semmibevétele, civilizációs betegségek, felületesség, milliárdok éhezése, néhányak élvhajhászása stb.) amik mostanra akkorára duzzadtak, hogy közülük eggyel bőven elég lenne szembenézni – és a nagyon sokan nem is látják őket. Lényegtelen dolgokon tépik a szájukat kis- és nagy hatalommal bíró emberek, miközben szép lassan tornyosulnak a valódi gondok.
Amiért én rokonszenvezek vele még, az az, hogy szerette és látta a szépet, legyen szó akár művészetről, akár egy emberről – férfi, vagy nő, mindegy, akár a természetről – akármiről, végső soron. Nagyon tudott szeretni és élvezni is, de tisztességes, sőt sokszor visszafogott is volt. Végtelen kitartással volt képes mutogatni más embereknek a szép dolgokat, és örömet is okozni, tartani a lelket ott, ahol csak pusztulás van, a recski táborban, pl. Valószínű, hogy a vele való személyes kapcsolat sokszorosát érte annak, mint hogy az ember elolvassa a könyvét.
Talán ez is oka annak, hogy képes volt látni, mi a valóban szar.
A másik dolog, hogy rengeteg ember nem is olvas. Mit jelenthez akkor azoknak Faludy? Semmit. Akik olvasnak irodalmat, az egy elenyésző kisebbség… Majd folytatom később…
Nem feledkeztem el erről a kommentfolyamról, egy csomó dolog eszembe jutott, de még nem vagyok kész a megfogalmazással (és sűrű az élet nagyon). Szóval írok majd.
Ok, köszi. Közben, ha van időm meg erőm, olvasok olyat, ami idevág:)